Az alábbi interjú 2013. februárjában készült Yamada sensei-jel, aki az Aikido körül kialakult számos félreértést, légvárat eloszlatva nagyon őszintén, objektívan nyilatkozik önmagáról, az Aikidóról, az aikidós társadalomról és arról a folyamatról, ami O-Senseitől elvezetett az Aikikai mai működéséhez.
Yamada sensei amellett, hogy a mai Aikido erejéről és hibáiról is beszél, visszaemlékezik az O-Sensei-jel töltött időszakra, a „nagy öregekre” és régi barátjára, a 2010-ben elhúnyt Tamura sensei-re is. Emellett leplezetlenül bemutatja a nemzetközi „Aikido-politika” színfalai mögött zajló folyamatokat is.
Roppant tanulságos és egyben érdekes olvasmány, kezdőknek és haladóknak egyaránt.

 

Az interjút Leo Tamaki készítette – forrás: www.guillaumeerard.com/aikido/interviews/interview-with-yamada-yoshimitsu-the-free-man

Angolból fordította: Kárpáti Gábor Csaba

Cikk átvétele innen: http://aikido.hu/interju-yamada-sensei-jel/



Yamada Sensei a jelenlegi vezetője az egyesületünk keretén belül működő Aikido klubnak. Yamada Yoshimitsu egyike az Aikido megalkotója, Ueshiba Morihei utolsó közvetlen tanítványainak. Amellett, hogy a New York Aikikai megalapítója, Yamada sensei számos Aikido szervezet technikai vezetője szerte a világon. Joviális ember, aki soha nem habozik, hogy megvédje az Aikidót és gyakorlóinak célját az egyéni érdekekkel szemben. Ismerjük meg az Aikido és a szabadság szerelmesét!

Leo Tamaki: Hello sensei, meg tudná mondani nekünk, hogyan kezdte el az Aikidót?

Yamada Yoshimitsu: (nevet) OK, nem gond.

Leo Tamaki: Tudom, hogy ezt már sokszor megkérdezték…

Yamada Yoshimitsu: (nevet) Igen, igen, már vagy milliószor, de megértem. Az én esetem elég egyszerű: a nagybátyám Tadashi Abe, a franciaországi és európai Aikido úttörője volt. Gyerekkorom óta tudtam az Aikido létezéséről, és bár senki sem kényszerített, hogy gyakoroljam, arra gondoltam, esetleg később majd megpróbálom. A középiskola befejezése után főiskolára jártam, de nem sokkal ezután uchi-deshi lettem – ekkor 18 éves voltam. Nagyon szerencsés voltam, mert egy igazán egyedi kezdet részese lettem. Az első napom uchi-deshiként egyben az első edzésem is volt!

Leo Tamaki: Emlékszik az első találkozására O-Sensei-jel?

Yamada Yoshimitsu: Igen, természetesen. Kilenc vagy tízéves lehettem, amikor találkoztam vele. A nagybátyám apja, aki mérhetetlenül gazdag ember volt, hívta meg őt. Nagy tisztelettel viseltetett O-Sensei és Nakamura Tempu iránt, akiket óriásoknak tekintett, ő volt a szponzoraik egyike. Minden iskola így működött, nagyvállalatok és jótevők támogatták.

Volt egy vállalati fogadás, és mert gyerek voltam, kémkedtem utánuk. Ueshiba sensei tartott egy bemutatót, és annak ellenére, hogy a szórakoztatás volt a célja, mindezt nagyon méltóságteljesen és tiszteletteljesen tette. Itt láttam őt először. Természetesen nem tudtam róla, hogy kicsoda, de később a nagybátyámtól tudtam meg róla dolgokat. Olyan volt, mint egy fekete tornádó, nagyon lenyűgözőnek találtam.

Leo Tamaki: Azért kezdte el az Aikidót, hogy erőssé váljon?

Yamada Yoshimitsu: Persze, fiatal fiú voltam, és ez volt a célom. De hamarosan olyannyira kiábrándult lettem, hogy egy darabig abba is hagytam. Úgy gondoltam, hogy „ez a hülyeség lányoknak való” (nevet). Tinédzser voltam, elmentem boxolni, és azt gondoltam, hogy „gond nélkül meg tudok verni bárkit ezek közül a srácok közül; az Aikido nem működik”. Tehát egy év után körülbelül egy hónapra abbahagytam, de aztán elkezdtem az Aikidót egy másik szemszögből nézni. Úgy tekintettem az Aikidóra, mint a szépség mozgásban való kifejezésére, és ez az, ami visszavezetett az Aikidóhoz. Ettől kezdve soha nem hagytam abba a gyakorlást.

Leo Tamaki: Nem lényeges, hogy keressük a hatékonyságot?

Yamada Yoshimitsu: Szerintem azok, akik úgy vélik, hogy az Aikidót harcra teremtették, félreértik. Én az Aikidót más perspektívából nézem, művészetnek tekintem, a szépség mozgásban való keresésének.

Leo Tamaki: Ki tanította az első edzésén?

Yamada Yoshimitsu: Azt hiszem, Okumura sensei. Okumura egyike volt a „véneknek”, O-Sensei háború előtti tanítványainak. Ő egy meglehetősen egyedi személyiség volt, egyedi Aikidóval, a régi idők japánja, hagyományos gondolkodással. Okumura senseit bebörtönözték az oroszok Mandzsúriában, sokat szenvedett a háború alatt. Nagyon kedves ember volt.

Leo Tamaki: Akkoriban gondolt már arra, hogy Aikido tanár lesz?

Yamada Yoshimitsu: Nem volt ilyen szándékom. Abban az időben Tamura és Noro már ott voltak, de egyikünk sem tudta elképzelni, hogy tanárok leszünk és ebből fogunk megélni (nevet). Mi csak boldogok voltunk, hogy kaptunk egy esélyt, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. És én személy szerint nagyon szerencsés voltam, mert a családom támogatott.

Leo Tamaki: Úgy tűnik, hogy az összes uchi-deshi abbahagyta a tanulmányait…

Yamada Yoshimitsu: Azt hiszem Noro folytatta egy darabig, de nem csinálta végig. Annak ellenére, hogy járnia kellett volna a főiskolára, többnyire a dojóban maradt. Tamura egyáltalán nem járt. Én is kimaradtam az egyetemről, főiskolára sose jártam, a napjaimat a dojóban töltöttem.

 

Noro Masamichi, Ueshiba Kisshomaru, Tamura Nobuyoshi és Kanai Mitsunari (elöl)

Leo Tamaki: Akkortájt senki sem tudta elképzelni, hogy az Aikidóból éljen?

Yamada Yoshimitsu: Senki sem tudott megélni az Aikidóból, kivéve az Ueshiba családot és talán Tohei Koichit, aki abban az időben már külföldre ment. Mint uchi-deshik, nyilván nem kaptunk fizetést, de mégsem panaszkodtunk. Ez a régi Japánban volt, senkinek sem volt pénze, az Aikikai szegény volt, és mi nem vártunk el semmit.

Leo Tamaki: Ez nagyon különbözik attól, ahogy a Aikikai jelenleg működik.

Yamada Yoshimitsu: Ez teljesen más! Nincs többé szellemisége. Ma, már amennyire érintett vagyok ebben, ők inkább hivatalnokok. Elszomorít, hogy ezt kell mondanom, de ez így van. Ez egy sajnálatos helyzet, és sajnálom is őket, de nem tehetek semmit. A társadalom változik, és ma már senki sem akarja magát ennyire elkötelezni.

Leo Tamaki: Tamura sensei azt mondta, hogy nem volt se pénz, se élelmiszer.

Yamada Yoshimitsu: Nem volt mit enni. Nem tudom, miért, de úgy gondolom, hogy az Ueshiba család etette Tamura senseit, de ő volt az egyetlen ilyen helyzetben lévő deshi. Nem volt finom vacsora, és manapság az akkori étel szörnyűnek számítana! A helyzet hihetetlen volt a mai szabványok szerint.

A konyhát csak akkor lehetett használni, amikor a Doshu felesége végzett, ezért a reggelimet csak a reggeli edzések után készíthettem el. Szeretek reggel steaket enni, de gyakran, mihelyst befejeztem a főzést, és már ettem volna, Tamura így szólt: „Yamada, csöng a telefon!”. És mivel én voltam a legfiatalabb, nekem kellett szaladni, hogy fölvegyem. Természetesen mikor visszajöttem, az összes kajámat megették! (nevet) Ez persze nem volt mindig így, de akkor is.

Ma, amikor megérkezem az Aikikai irodába, annyi étel és ajándék van ott, amit a tagok hoznak; a mi időnkben ilyen soha nem volt. Ha valaki ott hagyott valamit, nem találta volna meg, amikor visszatér (nevet). Aki előbb viszi, azé! De az idők megváltoztak.

Nekem ezek szép emlékek, élmények, és szeretném ha az új generációk is részesülnének ilyen pótolhatatlan dolgokban, amiket pénzért nem lehet megvenni.

Leo Tamaki: Az élet nehéz volt O-Senseinek is?

Yamada Yoshimitsu: O-Sensei nem evett sok húst, és volt egy tanyája Iwamában, így nem éhezett. Egyébként a tanítványai soha nem hagyták volna nehéz helyzetben.

Leo Tamaki: O-Sensei Iwamában élt abban az időben?

Yamada Yoshimitsu: Jött és ment.

Leo Tamaki: Sok akkori tanítvány azt mondta, hogy nem szeretett Iwamába menni, mert ez egy kis, távoli hely volt, ami nem vonzotta úgy őket, mint Tokió. Önnek is mennie kellett?

Yamada Yoshimitsu: Nekem? Dehogy is! (nevet) Én egy városi fiú vagyok. De néha el kellett kísérnem őt az Ueno állomásra, és meg kellett győződnöm róla, hogy jó vonatra szállt. Tudtam egy jó trükköt: O-Sensei szeretett fiatal nőkkel beszélgetni, ezért benéztem a kocsiba, és üres helyet kerestem egy nő mellett. O-Senseinek egy ötvenes nő még fiatalnak számított, így nem volt túl nehéz helyet találni. Aztán elköszöntem tőle, biztonságos utat kívántam neki, és hagytam, hogy csevegjen a hölggyel.

Leo Tamaki: O-Sensei Iwamában és Tokióban is tanított?

Yamada Yoshimitsu: Nem rendszeresen. Akkor tanított, amikor úgy érezte. Nagyon aranyos volt. Az első reggeli edzés alatt kémkedni szokott. Akkoriban, ahhoz, hogy WC-re tudjál menni, át kellett haladni a dojo bejáratán. O-Sensei ide-oda járkált, amíg a Doshu meg nem kérdezte, hogy átveszi-e az edzést. Aranyos volt, csak úgy sugárzott, és azt mondta: „Mivel ragaszkodsz hozzá…”, de aztán már mindenki bánta, mert amint a szőnyegre lépett, a legtöbb idejét beszéddel töltötte!

Nagyon kemény volt télen úgy ülni, hogy az összes ablak nyitva van, és olyan dolgokat hallgatni, amit nem értettem. De ezek szép emlékek, és szerettem volna, ha elég érett lettem volna, hogy megértsem, amit mond.

Leo Tamaki: Ma is föl tudja idézni a szavait? Most már érti őket?

Yamada Yoshimitsu: Igen, van úgy. Talán még mindig nem értem 100%-ra amit mondott, de apránként megértem. Akkoriban állandóan arra gondoltam hogy „Gyerünk, essünk már túl rajta, aztán folytassuk az edzést!”

Leo Tamaki: O-Sensei élete alatt azok között, akik már tanítottak, volt, aki jelentősen eltért attól, ahogy O-Sensei gyakorolt?

Yamada Yoshimitsu: Igen, természetesen. Öt edzés volt naponta az Aikikaiban. Az elsőt a Doshu tartotta, a másodikat, ha jól emlékszem, az idősebb Osawa, a délutáni edzéseket pedig Tada és Yamaguchi. Emlékszem, egy ideig még Tomiki is jött, hogy tanítson. Alkalmanként még Arikawa és Tamura is tartottak edzést. Ezt kell, hogy mondjam erről.

Leo Tamaki: O-Senseinek tudnia kellett ezekről a különbségekről, nem panaszkodott emiatt?

Yamada Yoshimitsu: Azt hiszem, jóval e fölött a szempont fölött állt. Bizonyos értelemben amúgy sem sokat tudott volna tenni, mert mindenki más. Minden tanítvány egyedi volt, és ő tudta ezt. Tohei, Shirata, Hikitsuchi, Saito: mindenki egyedi volt. Ha alakítani akarta volna őket, beleőrült volna!

Ő nem aggódott ilyenek miatt, és ezért volt nagy ember. Az ő szemében talán tényleg nem volt sok különbség. Remélem, hogy egy nap majd én is elérem ezt a lelkiállapotot, amikor már semmi sem fog meghatni (nevet).

Leo Tamaki: Úgy tűnik, hogy elég markáns jellem volt…

Yamada Yoshimitsu: Igen, paradox módon nagyon hajlamos volt a haragra. Mi, akik vele és a családjával éltünk, tudtuk ezt, és bár ő nem hagyta, hogy ez a nyilvánosság előtt is  megnyilvánuljon, valójában tüzes vérmérsékletű volt (nevet).

Leo Tamaki: Kik voltak azok a mesterek, akik O-Sensei után a legnagyobb hatással voltak Önre?

Yamada Yoshimitsu: Három olyan tanárom volt, akik hatással voltak rám, mindegyik más-más okból: Ueshiba Kisshomaru, Tohei Koichi és Osawa sensei – annak ellenére, hogy teljesen mások voltak. Tohei mozgása borzalmas volt, de rendkívüli módon használta a testét. Tőle azt is megtanultam, hogyan kell kezelni a nyugatiakat, hogyan lehet elkerülni a fizikai erejüket, hogyan lehet trükközni velük. Doshutól a nagyon szép, körkörös mozdulatait loptam. Osawa senseitől megpróbáltam eltanulni a kecsességét.

Nem mindig értettem egyet mindenben, amit tanítottak, de én elsősorban a bennük lévő jóra összpontosítottam. A legrosszabbat nem kell lemásolni, és ezáltal arra is megtanítottak, hogy mit ne tegyünk (nevet).

Sokat loptam Tamura mestertől is. Nem a legelején, de ahogy telt az idő, amikor már mindannyian tanítottunk, sokat loptam tőle. Alkalmanként még a tanítványaimtól is loptam! Ha látok valami jót, azt ellopom.

Leo Tamaki: Mennyire fontosak a fegyverek a tanításában?

Yamada Yoshimitsu: Nem összpontosítok erre a munkára, de az eszközök ott vannak. Vannak fegyverek a dojóban a tanítványok számára, ha dolgozni akarnak velük. Amikor uchi-deshi voltam, O-Sensei mérges lett, ha meglátott minket fegyverrel gyakorolni. Azt szokta mondani, hogy „Mit gondoltok, miért alkottam meg nektek az Aikidót?”

Nekem ez ellentmondásnak tűnt, mert azt gondoltam: „Miért mondja ezt, hiszen maga is a kard mestere?” De úgy tűnt, hogy arra gondol, hogy azért fejlesztette ki az Aikidót, hogy mi ne „pazaroljuk az időnket”.

Mivel ismerem az Aikido mozdulatait, nehézség nélkül tudok dolgozni a karddal. Ennek így kell lennie mindannyiunk esetében, azt hiszem.

Leo Tamaki: Észrevette a fejlődést O-Sensei munkájában?

Yamada Yoshimitsu: Sok öreg számolt be erről a fejlődésről. Amikor én találkoztam vele, ő már elég öreg volt, és én személy szerint nem éreztem semmilyen jelentős változást a gyakorlásában az évek során, amit vele töltöttem.

Leo Tamaki: Úgy érzi, hogy a saját technikája változik az idővel?

Yamada Yoshimitsu: (nevet) erre nem nekem kell válaszolni, hanem a tanítványaimnak. Ma, amikor tanítok, gyakran viccesen azt mondom, hogy amint öregszem, egyre bölcsebb leszek. Amikor fiatal voltam, pazaroltam az energiámat, de most már sokkal ésszerűbben dolgozom. Ez olyan, amit az idők során megtanultam, a legtöbbet Tamura sensei-től, aki az irimit olyan könnyen, olyan természetesen csinálta. Csak most kezdem ezt megérteni, és úgy gondolom, most kezdem a gyakorlatba is átültetni. De alapvetően nem hiszem, hogy sokat változtam volna.

Szeretem az Aikidót, ha dinamikus, kecses és szép mozdulatokkal végzik. Nem élvezem a lusta és hanyag mozdulatokat, és bármilyen is a technikád, a tetteknek ésszerűnek és meggyőzőnek kell lenniük.

Leo Tamaki: Tamura sensei Aikidója nem volt nagyon köríves…

Yamada Yoshimitsu: Valóban, bizonyos értelemben ő egy csomó rövidítést [szűkítést/levágást] használt (nevet). Úgy gondolom, hogy nekem viszont meg kellett küzdenem még az európaiakhoz képest is magas amerikaiakkal, akiknek hosszú végtagjaik voltak – ez az egyik, ami olyanná tette az Aikidómat, amilyen. Nagyívű mozgásra kellett támaszkodnom, hogy megbirkózzam ezekkel a nagydarab szörnyekkel.

Leo Tamaki: Az edzések alatt ragaszkodik a fizikai gyakorláshoz, és nagyon keveset beszél. Úgy gondolja, hogy az Aikidót minimális magyarázattal kell tanítani?

Yamada Yoshimitsu: Ez a tanártól függ. Először is, attól tartok, hogy nincs sok mondanivalóm (nevet). De igaz, hogy úgy vélem, nem a beszédből kell tanulnunk, hanem a testből. Persze én is mondok némi magyarázatot, de nem adok túl sok tanácsot például a kezdőknek, mert semmi haszna sincs. Olyan ez, mint egy vak, aki megtanulja, hogy baj nélkül elérjen a végcéljához, de ehhez kisérleteznie kell, oda vissza menni, és a saját testével érzékelni. Úgy gondolom, hogy a technikát így kell megtanulni.

Amint azt korábban már említettem, ahogy öregszem, egyre jobban kifejezem magam. Amikor fiatalabb voltam, talán túl félénk voltam, hogy elmondjam, amit gondolok, és azt is tudtam, hogy nem vagyok elég érett. Most már nem habozok, ha beszélni kell, de még mindig inkább kevesebbet beszélek.

Továbbá ne felejtsük el, hogy sokan a fizikai edzés miatt jönnek hozzám. Egy hosszú és stresszes nap után ki akarják engedni a felesleges energiájukat, ki akarnak kapcsolódni, ahogy mások is elmennek tekézni vagy flipperezni. Az Aikidónak lehetővé kell tennie, hogy kikapcsolódjanak, és boldogan menjenek haza. Be kell látnunk, hogy ezek az emberek nem azért jönnek, hogy filozófiai előadásokat hallgassanak.

A probléma az, hogy mindenkinek más a célja, és ezért nem is lehet megfelelni mindenki elvárásának. De meg kell próbálnunk, tanárként ez a feladatunk.

Leo Tamaki: Ön szerint ismerni kell a japán kultúrát ahhoz, hogy megértsük az Aikidót?

Yamada Yoshimitsu: Szerintem nem, de ez lényegében személyes döntés kérdése. Természetesen ez jó is lehet, de túl gyakran okoz némi zavart. Gyakran látok olyan embereket, akik túlságosan is úgy próbálnak viselkedni, mint a japánok.

Én nem lehetek francia, a gondolkodásom sem olyan, ez lehetetlen. A franciáknak jó a szellemiségük, a japánoknak jó a szellemiségük, az amerikaiaknak jó a szellemiségük. Sokszor mondom, hogy „Ne próbálj japán lenni, te amerikai vagy.” A japánok megtanultak baseball-ozni, ami amerikai hagyomány, de ahhoz nem kell amerikainak lennünk, hogy ezt játsszuk és élvezzük is. Lehet, hogy tévedek, de én így látom a dolgokat.

Leo Tamaki: Hol húzza meg a határát annak, hogy mi az Aikido?

Yamada Yoshimitsu: Hmm… Ez egy nagyon nehéz kérés. Mi a helyes? Mi a rossz? Vegyük például a judót: az ippon seoi nage technikát nagyjából mindenki  ugyanúgy csinálja, akárki is hajtja végre. De vegyük az irimi nagét az Aikidóból, mindenki a maga módján csinálja. Ezért nagyon nehéz ez a kérdés.

A testfelépítésed, a személyiséged, minden szerepet játszik ebben. Ez az egyik oka, hogy nem korlátozhatjuk az Aikidót, és mondhatjuk azt, hogy: „Ez Aikido. / Ez nem az.” Senkinek sincs joga a másikat megítélni, és azt mondani neki, hogy amit csinál, az nem Aikido. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy – eltekintve az Alapítótól –, ezt senki sem tudja, és amit csinálunk, az csak az utánzása, értelmezése annak, amit ő csinált. Ami engem illet, ő az egyetlen, aki jogosult lett volna megítélni, de ő nem foglalkozott azzal, hogy határokat szabjon. Nem ítélkezett.

Lehetnek fenntartásaink valakinek a szintjét illetően, vagy hogy nem díjazzuk a munkáját. Mondhatjuk, hogy „nekem nem tetszik ez a stílus”, vagy hogy „én inkább máshogy csinálom”. Mindenkinek adott ez a szabadsága. De azt nem mondhatjuk, hogy „ez nem Aikido”.

Az egyik probléma az, hogy sok tanár azt mondja a tanítványainak, hogy „nem menj ide”, „ne menj oda”, „maradj itt”, „maradj velem, ha az igazi Aikidót szeretnéd megtanulni”. Ez nagyon rossz. Ehelyett meg kell hagynunk a tanítványok szabadságát. Ha valakit nem érdekel, ahogy dolgozol, hiába próbálod bezárni.

Azt mondják, annak ellenére, hogy úgy gondolom, hogy az Aikido kifejezésmódja nagyon személyes és egyéni, hogy közös alapjai vannak. Mindenkinek megvan a saját személyisége és korlátai, és ennek megfelelően fogja a maga módján megvalósítani az Aikidót. De ha egy tanítvány túllép bizonyos határokat, az a kötelességem, hogy beszéljek vele. Az én munkám hasonló egy karmesteréhez, és egy edzés olyan, mint egy zenemű; nem hagyhatom, hogy bárki is eltérjen a dallamtól. Ez az én munkám és az én felelősségem.

Leo Tamaki: Lenyűgöz az a számos régi tanítvány. aki továbbra is hű Önhöz.

Yamada Yoshimitsu: Nagyon büszke vagyok rájuk. Úgy gondolom, hogy átlagosan több tanítvány marad velem, mint a legtöbb más dojóban. Nem tudom a pontos okát, valószínűleg köze van a személyiségemhez.

Nem szeretem, amikor a tanítványok másolnak engem, sőt kifejezetten utálom. Az embernek nem kellene arra törekednie, hogy saját klónokat neveljen. Természetesen megtanulták tőlem az alapokat, de ettől kezdve a saját felelősségük, hogy kifejezzék magukat. Úgy gondolom, hogy az én titkom abban rejlik, hogy hagyom, hogy az emberek szabadok legyenek; és különben is, ez a New York-i mentalitás! Ez az, amit szeretek New Yorkban.

Leo Tamaki: Sokan közülük tanítanak is, itt vagy máshol.

Yamada Yoshimitsu: Igen. Mindegyikük más, és ez nem zavar engem. Az edzések alatt azt akarom, hogy mindenki gyakoroljon a másikkal, a fokozatától függetlenül; aki viszont tanít, az a főnök.

Van egy nagyon régi tanítványom, Harvey Konigsberg, aki 72 éves. Van saját dojója, de ő más emberek dojójában is gyakorol. Ez egy tökéletes példa. A többi aikidoka látja ezt, és természetesen hajlamos lesz ugyanezt tenni. Szóval én nem mondom meg a tanítványoknak, hogy mit kell tenniük, mert olyan szerencsés vagyok, hogy nagyon jó példaképek állnak előttük.

Leo Tamaki: Úgy tűnik, hogy Tamura és Sugano mesterek halála óta eléggé elfoglalt lett.

Yamada Yoshimitsu: Valóban elég elfoglalt lettem. Az amerikai kontinensre összpontosítok, de a közelmúltban gyakran el kellett látogatnom Európába, nem csak tanítani, hanem politikai okokból is sajnos. Ezek további felelősséget jelentenek, amire nem volt szükségem, különösen Franciaországban, ahol minden annyira bonyolult! (nevet)

Beleegyeztem, hogy segítek Sugano és Tamura sensei emlékére való tekintettel, de nincs személyes érdekeltségem az ügyben. Nem azért jövök Európába, hogy támogassak egy adott szervezet; a csoportok közötti harcok engem nem érdekelnek. Ahogy ezekben a témákban a  panaszok is nagyon kellemetlenül érintenek, de pont ez történik. Nem fogadom el, hogy megmondják nekem, hogy mit kellene, vagy mit nem kellene tennem, mert szabad vagyok!

Leo Tamaki: Mikor jött először az USA-ba?

Yamada Yoshimitsu: Ugyanakkor hagytam el Japánt, mint Tamura, 1964-ben.

Leo Tamaki: Milyen volt a helyzet abban az időben?

Yamada Yoshimitsu: A keleti parton nem volt valódi szervezet. A nyugati oldal egy kicsit más volt, mert Tohei sensei Hawaiin volt. Judósok és a karatésok gyűltek össze, hogy Aikidót tanuljanak, és némelyikük már volt Japánban.

New Yorkba akartam menni, de abban az időben senkinek sem volt pénze. Ki kellett cselezni apámat: azt mondtam neki, hogy a Columbia Egyetemre akarok menni. Ő beleegyezett, hogy fizet, és így jöttem ide.

Azonnal megkeresett néhány szövetség. Csábító volt, mert éhes voltam, de egyben független is. Végül azt mondtam nekik, hogy inkább szegény vagyok, de független. Úgy gondolom, hogy jó választás elé állítottam a tanítványaimat.

Leo Tamaki: Az Aikikai nem küldte Önt?

Yamada Yoshimitsu: Mindenki azt mondja, hogy „engem O-Sensei küldött”, de ez nem igaz (nevet). Természetesen kértünk engedélyt, mert abban az időben kezdtünk fizetést kapni, ezért el voltunk kötelezve az Aikikai iránt. Nem lett volna helyes egyszerűen csak elbúcsúzni, de az igazság az, hogy mindannyian külföldre akartunk menni!

Leo Tamaki: Mi volt a legnehezebb, amikor az Egyesült Államokba érkezett?

Yamada Yoshimitsu: Technikailag az, hogy megtanítsam az ukét együttműködni a tanulási folyamat alatt! Nagyon nehéz volt, annak ellenére, hogy nem lepett meg ez a mentalitás, mert sok amerikaival találkoztam a katonai bázisokon, ahol Japánban tanítottam.

Az is tény, hogy ez egy új tan. Az emberek olvastak róla, egy egész mitológiát építettek O-Sensei hőstettei köré, és bizonyos értelemben sokkal nehezebbé tették a dolgokat, mert nagyon különleges elvárásaik voltak. Saját képet alakítottak ki arról, hogy mi az Aikido.

Leo Tamaki: Önnek vannak uchi-deshi-jei a New York Aikikai-ban, ez hogy működik?

Yamada Yoshimitsu: Nagyon egyszerű vagyok, az ajtóm korlátozás nélkül nyitva áll, nincs minimum fokozat és addig maradnak, ameddig akarnak. Átlagosan hatan, heten vannak, és az ottlétük ideje változó. A külföldieknek általában három–hat hónapra van vízumuk. Hacsak nem követnek el valami szörnyű bűncselekményt, velem könnyű kijönni, ezért akarnak itt maradni (nevet). Valószínűleg már több mint ezer uchi-deshi tartózkodott itt.

Leo Tamaki: Mikor kezdte el ezt a rendszert?

Yamada Yoshimitsu: Amint megnyitottam a dojót. Mikor megérkeztem, nem volt lakóhelyem, így a dojo öltözőjében aludtam, de már akkor volt egy fiatal srác, aki szintén ott lakott.

Leo Tamaki: Mit gondol a shuhari* rendszerről?
[* A harcművészetekben egy képzési rendszer, ami 3 lépcsőn keresztül vezet a mesterré váláshoz – KGCs]

Yamada Yoshimitsu: Az első ember, akit hallottam erről beszélni, Okumura sensei volt. Ez egy jó rendszer, nincs semmi baj vele. Minden időszak különböző ideig tart a különböző embereknek, ez a kapacitásuktól és az energiabefektetésüktől függ.

Leo Tamaki: Ön szerint mi a különbség a budo, a bujutsu és a kakutogi* között?
[* Küzdősport, amiben karate, ju-jutsu, judo és MMA elemek ötvöződnek – KGCs]

Yamada Yoshimitsu: Néha azon gondolkodom, hogy manapság melyik kategóriába tartozik az Aikido. Volt nemrég egy úgynevezett harci játékok rendezvény. Határozottan ellene voltam,  hogy a Nemzetközi Aikido Szövetség (IAF) részt vegyen ezen. Nálam ez nem is lehet téma, mert nyilvánvaló, hogy ez nem az, amit O-Sensei akart. Ez nem az, amit átadott nekünk.

Szeretem a judót, tiszteletben tartom a fizikai küzdelmet, de nem vagyunk ugyanabban a kategóriában. Ezt persze aztán azzal tudjuk igazolni, hogy nincsenek versenyek az Aikidóban, csak bemutatók. Számomra ez még rosszabb, mert eltolja a hangsúlyt a látvány felé. Vannak, akik már most is bekötött szemmel bemutatóznak! Milyen messzire fogunk elmenni abbéli vágyunkban, hogy lenyűgözzünk másokat? Elmegyünk az érintés nélküli erő-átvitelig? A valóságban ezek az emberek már versenyeznek egymással. Még rosszabb, hogy ezt gyáván teszik, tudni akarják, hogy ki a legjobb, de anélkül, hogy vállalnák a harc kockázatát.

Ha igazán bemutatózni akarsz, szervezz egy ilyen eseményt, de miért társulsz egy küzdősportoknak való összejövetelhez? Ez sérti a tant, és a közönség szemében az Aikido gyakorlóit lányosnak mutatja. Az Aikido a személyiség fejlesztésének egyik útja, és nem arra készült, hogy felvágjunk vele.

Leo Tamaki: A versenyek többé-kevésbé nyíltan elismert bevezetése miatt aggódik?

Yamada Yoshimitsu: Igen, aggódom a jövő miatt. Kezdetben azok az emberek, akik lehetővé tették az Aikido fejlődését, judósok, karatésok voltak. Belefáradtak a versenyekbe, és ez a nem-versenyző oldal vonzotta őket az Aikidóhoz. Ez újdonságnak számított, és nagy volt a hatása. Manapság a kezdők nem mindig rendelkeznek ezzel a gondolkodásmóddal, amivel az úttörők rendelkeztek…

Van még egy másik probléma. Néhány országban a kormány anyagilag is támogatja az Aikidót. Mi történne, ha azt kezdenék kérni, hogy hozzanak létre egy nemzeti válogatottat, mint pl. a fociban? Mi lenne, ha visszatérnének egy harci versenyről, és megkérdeznék őket: „Győztetek? Hol vannak a kupák? Ha legközelebb nem győztesen jöttök vissza, nem fogunk többé támogatni titeket.”

Leo Tamaki: Idővel, ahogy a közvetlen tanítványai elhagynak minket, egyre kevesebb hang visszhangozza O-Sensei szavait.

Yamada Yoshimitsu: Ez az egyik ok, amiért sajnos nem látom fényesnek az Aikido jövőjét, és ezt nagyon sajnálom. Valószínűleg tovább fog növekedni mennyiségileg, de a szellemisége drámaian meg fog változni.

A gond az, hogy nem mondhatjuk egyértelműen: „Ez Aikido”, sem technikailag, sem pedig a szellemiségét tekintve. Ez a szabadság egyszerre jelenti az Aikido erejét és gyengeségét.

Leo Tamaki: Beszélne a fokozatokról?

Yamada Yoshimitsu: A fokozatok az Aikido másik problémája. Szerintem nem kellett volna bevezetni a tanok közé. Ez volt O-Sensei gondolata is, de anyagi okok miatt a rendszer fel lett állítva. Fekete öv, miért is ne, hiszen ez egyfajta eredményt ad – de nem az, hogy hanyadik. A fekete öv az fekete öv. A többieket ítéljék meg a tanítványok. Valószínűleg tévedek, de nem szeretem ezeket a történeteket a fokozatokról, ezek túl gyakran rejtett versenyeket takarnak.

Mindenki tudja, hogy ellentmondás van a vizsgarendszer és az Aikido között. Különben is, nagyon nehéz értékelni az Aikidóban. Ugyanannak az embernek az értékelése a te ítéleted és az én ítéletem szerint nem lesz ugyanaz; különböző lesz a nézőpontunk. Ez a rés már megvan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Ismétlem, ez az Aikido – mind jó, mind rossz – természetének köszönhető. Az Aikido egyedülálló budo, emiatt nem úgy működik, mint a többi budo, különösen a fokozatok tekintetében; arról nem is beszélve, hogy az Aikidóban az  emberek túl gyorsan érik el a fokozatokat. Úgy gondolom, hogy az embernek meg kellene szenvednie érte egy kicsit (nevet).

Leo Tamaki: Mit jelent a shihan cím?

Yamada Yoshimitsu: Ez egy ostoba rendszer. Japánban az ember a tanárát hívja shihannak, függetlenül a rangjától. A shihan az egy foglalkozás, egy munka, nem fokozatbeli különbség. Az emberek félreértik, hogy mit jelent. Ez nem egy cím! Ez a sensei megnevezésének egy sokkal hivatalosabb formája. Például, ha valaki egy hivatalos nyomtatvány tölt ki, nem írja a munkájához, hogy „Aikido sensei”, hanem azt írja, hogy shihan. Ez nem több ennél.

A japánok kényelmetlenül érzik magukat az általuk bevezetett rendszer miatt, és tudják, hogy hibáztak. Sok fejfájást okoz nekik, és nekem is! (nevet)

Manapság mindenki erre a státuszra törekszik, mintha ez egy cím lenne. De ahogy a fokozatoknál, itt is mindenki egy kicsit másképp adja magát, hogy megkapja ezt az elismerést, mert nincsenek szabványok. Ma gyakran kerülünk olyan helyzetekbe, ahol ilyen panaszokkal találkozunk: „Ez a fickó miért shihan, és én miért nem vagyok az? Ugyanaz a fokozatom [ugyanannyi danos], és ugyanolyan régóta edzek, mint ő.” Ezek ostoba konfliktusok, melyek a rendszer miatt alakulnak ki. Miért van rá szükség? Ha az emberek senseinek hívnak, az ugyanolyan jó; nem érdekel, hogy shihannak hívnak vagy sem.

Leo Tamaki: De a japánok automatikusan megkapják a shihan címet, nem?

Yamada Yoshimitsu: Ez az egyik dolog, amit nem szeretek. Valójában ezért is kezdtem kiadni shihan címeket külföldieknek, mert nem értették, miért van ez fenntartva a japánoknak.

Az Aikikaiban sok buta dolgot csinálnak, rendszeresen találnak ki címeket. A fiataloknak pl. kitalálták a shidobu shihan címet. Tamura senseinek és nekem egy kicsit más a címem, azt hiszem (nevet). Ezek nevetséges dolgok.

Tavaly egy francia csoport adott nekem egy listát, amin úgy 20 ember neve volt, de az Aikikai csak hármat választott ki közülük. Szóval azt mondtam: „Nem mehetek vissza, és magyarázhatom el nekik, hogy csak hárman kapták meg ezt a címet. Felejtsétek el, és adjátok vissza a listát.” Visszamentem, elmagyaráztam a helyzetet, és azt mondtam nekik, hogy tárgyaljanak maguk, én kiszállok ebből. Hogy választotta ki az Aikikai ezt a három embert úgy, hogy nem is ismerte őket? Milyen kritériumok alapján? Az egyetlen, aki ismerte őket, a saját mesterük volt.

Sőt, néhány régebbi aikidoka nem is szerepelt ebben a csoportban a 20 név között, mert rossz kapcsolatban voltak a hivatalos emberekkel. Ez nem az én gondom, de ez nem volt fair. És amikor megkaptam a címet egy ilyen öreg aikidokának, a csoport dühös lett rám. Azt mondtam: „De miért nem szerepelt a neve a listán? Ez nem fair, és amennyire tudom, ő az egyik legrégebbi köztetek.” Mindez politika, ez szörnyű.

Azt mondtam ennek az idősebb aikidokának: „Tudod, hogy nem szívesen látnak téged ebben a szövetségben, és te is gyakran panaszkodsz rájuk. Miért nem hagyod ott őket?” Az emberek a biztosításról és hasonló dolgokról beszélnek nekem, de ezek csak kifogások. Nem akarom összekeverni ezeket a történeteket, de sokan elhagyják a szövetségeket.

Segíteni akarok a csoportoknak Tamura és Sugano sensei emléke miatt, de másfelől sok barátom is van, akik nem tartoznak ezekhez a csoportokhoz. Mit kellene tennem? Jövő héten meg kell, hogy látogassak egy társaságot, amely kifogásolja, hogy valakit előléptettek, de nem én voltam, aki előléptette őt (nevet)! Ezek belső problémák, amikben én nem akarok részt venni.

Leo Tamaki: Úgy tűnik, hogy Tamura sensei nem akarta elrendezni ezeket, mielőtt elhunyt.

Yamada Yoshimitsu: Ez bonyolult. Azt hiszem, őt ez nem érdekelte. Ő volt a legjobb barátom, és a legjobb a sempai-aim között. De mindannyian emberek vagyunk. Ő soha nem akart annyira belekeveredni ezekbe, mint én a saját csoportom esetében. Sokszor tanúja voltam olyan jeleneteknek, ahol nem volt hajlandó belefolyni ezekbe az ügyekbe. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem rendezi a dolgot, mire azt mondta, hogy őt ez nem érdekli, mert eddig akármit is mondott, végül mindig harc lett belőle, akkor hát minek idegesítse magát. Ez tetszett nekem, milyen nagyszerű elv (nevet), teljesen tiszta.

Leo Tamaki: Mit gondol az Aikikai rendszerről és a jövőjéről?

Yamada Yoshimitsu: (suttogva) Erről ne kérdezz…

A problémák elkerülhetetlenek, ahogy egy szervezet növekszik, de még mindig sok a megoldatlan ügy.

Az Aikikai próbál mindent a jelentések, hallomások alapján uralni, amelyek nem minden esetben származnak a megfelelő emberektől. Például, az én tanítványaim boldogok itt, és nem fordulnak az Aikikaihoz panaszkodni, vagy dolgokat kérni. Azok az emberek, akik kapcsolatban állnak velük, általában azok, akik akarnak valamit, vagy néha a neheztelésüket akarják kifejezni. Elfogult információk alapján hozott döntések nem lehetnek jó döntések. De honnan is tudnának a a külföldi problémákról, míg ők Japánban vannak? Sok az ellentmondás, a következetlenség és az igazságtalanság. Ahogy a fokozatokat odaítélik, a shihan rendszer, az Aikikai elismertségek – mindezek a dolgok nem jók, és számos problémát okoznak.

Vegyük például az Aikikai általi elismertséget. A végén gyakran azok okozzák a problémát, akik ezt megszerezték, mert úgy gondolják, hogy egyedül ők jogosultak arra, hogy gyakorolják az Aikidót.

Én küzdök az ilyen dolgok ellen, de a helyzetem mindig dilemmák elé állít, mivel az Aikikai képviselője, és egyben az Amerikai Szövetség [USAF] elnöke is vagyok; azonban mindig igyekszem a dolgokat az aikidokák érdeke szerint intézni. Mindez kettészakít.

Leo Tamaki: Ön hogy gondolja, szükség van a szervezetekre?

Yamada Yoshimitsu: Csoportokra természetesen szükség van. De azokat, amelyek már léteznek, megfelelően irányítják? A megfelelő emberek működtetik? Ezek a kérdések.

Az összes csoport közül, amellyel foglalkozom Franciaországban, az Egyesült Államokban vagy bárhol máshol, nagyon keveset látok, ami valóban megfelelően működik. A problémák nem a tagoktól erednek, hanem a vezetőktől, akik eszközként használják az aikidokákat saját konfliktusaik és érdekeik szerint. Sok vezető ambiciózus, hataloméhes és általában nagyon boldogtalan ember a magánéletben. Az Aikido azért kell nekik, hogy hízelegjen az egójuknak. A magabiztosság hiányát az Aikidóval kompenzálják. Sajnos sokan, akik tanárként mutatják be magukat, szintúgy. Ez egy valós probléma. Számos előnye lenne, ha „férfiasabb” és pozitívabb lelkiállapottal rendelkeznének.

Leo Tamaki: Hogyan határozná meg az Aikit?

Yamada Yoshimitsu: Számomra az Aiki nem valami látható, úgy tekintem, mint egy egységet. Amikor elérjük az üresség állapotát, ahogy azt a zenben is keresik, eggyé válunk a természettel és a világegyetemmel.

Azt hiszem, még nem vagyok elég érett, de legalább megpróbálom (nevet). Igyekszem elérni ugyanazt a mentalis állapotot, mint O-Sensei, az egységet a végtelenül hatalmassal, eljutni arra a pontra, ahol a kis dolgoknak már nincs ránk többé hatása. Remélem, hogy végül elérjük ezt a lelkiállapotot.

Leo Tamaki: Mit jelent Önnek a „ki”?

Yamada Yoshimitsu: Nekem a ki nem valami olyan, ami csak a tatamin történik; a ki a mindennapi élet minden pillanatában jelen van. Ez egy láthatatlan energia, amiben hiszek, valami, ami lehetővé teszi, hogy cselekedjünk, gondolkodjunk és pozitívan együttműködjünk a többi emberrel és a társadalommal.

Ez nem olyasmi, ami csak a harcművészek részére van fenntartva. Néha azt mondjuk valakiről, hogy sok ki-je vagy erős ki-je van. Ez egy olyan dolog, amit a sikeresek emberek körül érzékelünk; egyfajta pozitív aura. Ez egy állandó állapot, bármit is teszel az életed bármely pillanatában.

Kezdetben az Aikido rendkívül népszerű volt a hippik körében, akik csak a ki erejéről szerettek volna hallani. Ezért jöttek ide, de nem edzettek! Egy nap kokyu dosát gyakoroltunk, és az egyik tanítvány mozdulatlanul állt, egyfajta intenzív koncentrációt folytatott. Egy idő után megveregettem a vállát, és megkérdeztem, hogy mit csinál. Azt válaszolta: „Sensei, ne zavarjon, épp most terjesztem ki a ki-met.” Akkoriban ez volt a mentalitás; csak a ki-ben vettek részt. Azt szoktam mondani nekik, amit Tohei sensei is mondott: „Az erős ki-hez erős testre van szükség”.

Sajnálom, hogy nem tudok többet mondani, nem vagyok túlságosan spirituális ember. Követnem kellett volna Nakamura sensei előadásait, akkor valószínűleg mélyebben érteném. Nem vagyok egy titokzatos ember, megpróbálok gyakorolni és továbbadni valamit, ami jó a testnek és az elmének, valamit, ami a mindennapi életben gyökerezik.

A zen meditáció jó. Gyakorolni lehet mélyen a hegyekben, ahol semmi sem zavar bennünket, de a legjobb hely a meditációra egy forgalmas utca, ott van rá szükséged. Egyszer egy templomban voltam, és egy beszélgetés közben azt mondtam, hogy könnyű akkor meditálni, amikor az ember egyedül van a világon, de az már egy másik történet, amikor egy forgalmas utca közepén meditálunk New Yorkban. Az emberek mérgesek lettek, de pont az ilyen helyen van a legnagyobb szükség a relaxációra és az elkülönülésre (nevet). Mindig kössük a dolgokat a valósághoz úgy, hogy az pozitívan befolyásolja mindennapi életünket.

Leo Tamaki: Hogyan határozná meg a musubit?

Yamada Yoshimitsu: Ez egy nagyon sokrétű kifejezés, ami különböző szinteken értelmezhető. Amikor megpróbáljuk megmagyarázni a japán szavakat, az a nehéz benne, hogy sok szónak széleskörű értelme van. Van egy érzésed a szó teljes jelentését illetően, de amikor lefordítod, ez csak egy töredékét adja vissza az alapideának. Egyszerűen nehéz lefordítani bizonyos fogalmakat, körülírjuk, és tíz szó kell ahhoz, hogy megmagyarázzunk egyetlen egyet.

Ez most különösen igaz, mivel O-Sensei nagyon vallásos volt, és ha nem rendelkezel ugyanazzal a teológiai tudással, ami neki volt, nehéz megtudni, hogy ugyanazt a jelentést tulajdonítod-e a szavaknak, mint amit ő.

A musubi a zenhez kapcsolódik. A kifejezés azt jelenti, hogy „összekötni”, ez is egyfajta egységre utal. Az Aikido nekem annak a fogalma, amikor a test és az elme egyesül. A musubi kifejezés néha fizikai tettel magyarázható, de nekem pl. a musubi nem több egy kézfogásnál. Az emberek túl gyakran túlságosan is képekben, drámaian goldolkoznak a dolgokról, mintha az egy rajzfilm lenne. De mindezek a japán filozófiai fogalmak a láthatatlanra vonatkoznak.

Leo Tamaki: Van valami, amit még hozzátenne, Sensei?

Yamada Yoshimitsu: Sok negatív dologról beszéltünk, de mélyen legbelül még mindig úgy gondolom, hogy az Aikido egy csodálatos művészet. Remélem, hogy az aikidokák pozitívabbak lesznek, és hogy az Aikido segít nekik, hogy szabadabbá és erősebbé váljanak.

Leo Tamaki: Köszönöm sensei.